Testvér! 

  
Hányszor énekeltük hittel, égő arccal, kigyúlt szemekkel, hogy "Elég a szolgaságból, rázzátok le a rabbilincset!"

Hányszor rikoltottuk a közömbösök, a süketek, a komótcipős és hálósipkás nyárspolgárok fülébe, hogy "Ébredj magyar, az ősi föld veszélyben..." , s hogy "Elvész a fajtánk, hogyha nem merünk..."

Koponyánkban lázasan lüktetett az agyvelő, karjainkban feszültek az izmok. Szemeinkben csodálatosan fanatikus láng égett. Keserű elszántsággal néztük a Nemzet pusztulásba döntését, s egész valónk egyetlen féltő remegés volt azért, amit úgy hívnak, hogy magyar faj és magyar jövő! Népgyűléseken, titkos összejöveteleken, vagy az országgyűlés képviselőházában hosszú esztendők óta bús Cassandraként festettük a történelem vásznára a fekete jövőt, mert éreztük, hogy a becstelenségnek, a kétlakiságnak, a ledér és léha dínomdánomnak, a Mának élő és a Holnappal nemtörődő patópáloskodásnak csak egyetlen eredménye és következése lehet: valami irtózatos próbatétel, valami szörnyű katasztrófa, a magyar nép, a magyar család, a magyar anya, magyar gyermek, a magyar jövendő számára.

[...]

"Ébredj magyar!" - harsogtuk esztendőkkel ezelőtt...

"Testvér, elég a szolgaságból!" - riadt ajkunkról a Hungarista Induló.

És most, indulónk hangjai mellett a végső, nagy sorakozóra szólnak a kürtök és fújnak a harsonák! Egy megváltást váró Nemzet szíve-dobbanása veri a nagy indulóhoz az ütemet...

Kitartás!